Megint sokára írok újabb bejegyzést ide. Szégyellem, de annyi mindenösszejön, és mindig időből van a legkevesebb.

Persze a madárbambulásokat folyamatosan elkövetem azóta is. Nagy örömöt okoz a családomnak is, amikor egész nyáron a konyhaablakból nézhettük-hallgathattuk a cinkecsaládok trillázását. A szajkók továbbra is vidámparknak nézik a kertünket: ami csak feltalálható benne, azt körbejátsszák.

Persze hiányaink is voltak az elmúlt időszakban. Nem jöttek az őszapók, és elmaradtak a barátcinkék. Úgy sejtem, hogy vándorlásukban most éppen nem jártak felénk, vagy olyan időben, amikor nem láthattam őket. A törpeharkályt most csak egymagában láttam a telefonoszlopon, az utca túloldalán.

Viszont időnként vendégfellépést tart az orgonásban egy pacsirta. Mondjuk, csak gondolom, hogy az lehet, mert még csak az ágakon át láttam. Csak hallva simán csörgőkígyónak hittem, ami persze butaság.

Az őszhöz tartozik az a megfigyelés, hogy eddig szeptember végén, október elején láthattuk a vadlúdcsapatokat felettünk dél felé repülni. Idén Mikulás napján láttam az eddig egyetlen csapatot. Ezek szerint nem csak nálunk volt enyhe az ősz, hanem északon is, ahonnan jönnek.

Tegnap leesett az első hó. A cinkék két hete pörölnek velem, mert még mindig nem tettem ki az ennivalójukat. Mennem kell cinkegolyót szerezni.

Óriási köszönet annak a hűséges látogatómnak, aki néhány naponta felkeresi ezt az oldalt, talán reménykedve, hogy született végre újabb olvasnivaló. Köszönöm! Talán egyszer ír egy választ is, hiszen ő is biztosan lát madarakat...