Először arra gondoltam, hogy érkezési sorrendben mesélek a hozzánk járó madarakról. Amikor utánaszámoltam, hogy kikről is kellene írnom, rájöttem arra, hogy nem lesz jó így. Tavaszig írhatnám a történeteket, mire a legutolsó látogatóig eljutnék. Ezért megfordítom a sorrendet, és most a legutolsóról mesélek először. Aztán persze jönnek a többiek is.

Négy éve járunk iskolába, reggelente mindig ugyanazon az útvonalon. Nem túl forgalmas az út, a kertes házak között vezet, mindig madárcsicsergésben loholtunk az iskoláig. Elérkezett a tél eleje, a fák lehullatták leveleiket, egyre hidegebb lett. És egy reggel, ahogy szokás szerinr siettünk az iskolába, gyors kopogásra lettünk figyelmesek. Addig tekergettük a nyakunkat, amíg megtaláltuk a kopogtatót. Egy udvarban jónéhány magas, öreg jegenyefa állt, az egyiken felfedeztük a tirke-tarka kopogó madarat. Azt tudtuk, hogy harkályt keresünk, csak azt nem tudtuk, hogyan néz ki. Én addig egyszer láttam harkályt, de az zöld volt, az állatkertben pedig apukám madárfóbiája miatt a madárházat mindig kihagytuk. Ezért aztán jó alaposan megnéztük magunknak, el is késtünk kicsit. De azóta minden télen szinte minden nap látjuk őt, már párja is van. Még mindig ugyanazt a jegenyét kopogtatják, vagyis sok lakója van a fának.

Néhány napja történt, hogy az udvarunkat átszelve felfigyeltem az ismerős kopogtatásra. A harkály volt, most egész közelről megmutatta magát, ahogy végigkopogtatta a kajszifánk csonkolt, élettelen törzsét. A mérete és színezete alapján most már tudom, hogy kis fakopáncshoz van szerencsénk. Ő a legújabb vendége a mi madárbarát kertünknek.