Tulajdonképpen ebben a jeges, hol napsütéses, hol hóeséses időben jutott eszembe ez a tavalyi történet. Mégpedig onnan, hogy a világválság a családomat is elérte. Vagyis idén nem megyünk nyaralni, ez már biztos.
De tavaly voltunk. Közös életünkben először, és a Balatonnál. Egészen pontosan Balatonszéplak-Felsőn, egy hétig. Szerencsések voltunk, strandidő is volt. Ez a történet is a strandon esett meg velünk.
Biztosan tudjátok, hogy a Balatonban sok helyen élnek hattyúk. Keresik az emberek közelségét, mert ez élelmet jelent számukra. Széplakon is éldegél egy hattyúcsalád, a vitorláskikötőnél. Szép napos reggelen mentünk a strandra, a vitorláskikötő utáni első lépcső lett a törzshelyünk, ott kevés fürdőző szokott lenni. A kikötőnél láttuk a hattyúcsaládot, kigyönyörködtük magunkat, mert a felnőtt madarak csodaszépek közelről, a fiókák pedig valóban olyanok, mint a mesében: rút kiskacsák. Persze szörnyülködnivaló is akadt. Egy kétévesforma kislány mindenáron ki akarta fogni az egyik fiókát egy merítőszák segítségével. A szülők meg csak nevettek. Aztán meg alig tudtak elszaladni, amikor az apahattyú megunta a dolgot, és kétméteres szárnyfesztávval nekik rontott.
Aztán szépen elballagtunk a törzshelyünkre az első lépcsőhöz. Víz, úszógumi a lányoknak, strandlabda, napozás, aztán megint víz. Én már a parton voltam, amikor egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a hattyúcsalád szép libasorban kiúszik a kis nádasból. Elöl a papa, utána sorban a négy szürke pelyhes fióka, leghátul a mama. És ott a nádas szélén nekiálltak fürdőzni. A papa-mama előmosakodott, a fiókák pedig szorgalmasan utánozták a látottakat. Én pedig csak néztem őket, mert nagyon városi lévén ilyet még nem láttam. Aztán egyszercsak elfelejtettem levegőt venni! Ugyanis felfedeztem, hogy három nagyon ismerősnek tűnő emberfej közeledik a hattyúkhoz. A két lányunk és a párom volt, szép lassan odaóvatoskodtak hozzájuk, 8-10 méterre. A hattyúk pedig csak mosakodtak, tollászkodtak tovább. Hosszú perceken át! Aztán méltóságteljesen visszaúsztak a nádasba. Álltam a parton, hüledeztem, és csak a szememmel tudtam fényképezni.
Hosszú lett a történet, de örülök, hogy végre leírtam.
