Madaraim

Ma megérkezett Budapest fölé az első vadlúdcsapat. Délkeletről repültek északnyugat felé, alacsony magasságban.

Tehát most már biztos, hogy vége a télnek, függetlenül attól, hogy igazából nem is volt ilyen évszak. Eddig az enyhe időjárásnak tudtam be azt, hogy az összes tavaszi hagymás virág nárcisztól a hóvirágig - a tulipánok kivételével, mert ők azért karakánul kivárnak - gyakorlatilag december közepe óta hajtásnak indult. De a vándormadarakban biztosan van egy plusz érzékelő, amitől a messzi délen is tudják, hogy naptár ide vagy oda, de indulniuk kell északra, a nyári szálláshelyre. Mert enyhe az idő, mert van már élelem, és sok egyeddel gyarapodhat a csapat.

Több éve figyelem a környékünkön élő madarakat, minden tavasszal és ősszel látom a vadludakat is. Még sosem jöttel ennyire korán.

Az óév búcsúztatása és az újesztendő köszöntése az emberek körében általában zajos, bulis. A magam részéről nem is szeretem az ilyen "ünneplést". Számomra ünnepibb az, hogy így az év végén meglátogatta az etetőhelyet két rég nem látott ismerősöm. Illetve három.

Az utolsó előtti napon egy vörösbegy vadászta le a macskának kitett szárazeledelt. Tudom, hogy azt nemigazán neki készítették, de belakmározott belőle. Őt tulajdonképpen tavaly tél óta nem láttam, nem is biztos, hogy ugyanaz a madár volt. De ugyanúgy egyedül volt, mint egy éve, bár akkor a cinkék által kivert magokat ette. Merthogy akkor még nem lakott nálunk macska.

Szilveszter napján pedig hatalmas csivitelés közepette két őszapó falatozott a fürtösmogyorón. Azaz csak falatozott volna, de egy "agresszív kismalac" széncinke ezt nagyon rossznéven vette. Addig nem nyugodott, amíg el nem üldözte őket. Azt már megfigyeltem, és a szakirodalomban is olvastam, hogy a kékcinkék jóval agresszívebbek, mint a nagyobbtestű széncinkék, de eddig a széncinkétől ilyet nem láttam. Eddig mindig ő maradt alul, úgy látszik, ezt unta meg.

De figyelek tovább, mert ezek szerint megint felkapott lesz a kertünk. Amitől várhatóan kevesebb rovarkártevő lesz a fákon nyáron.

Nem madár ugyan, de az év végéhez hozzátartozik, hogy szilveszterkor a folyamatos petárdázás miatt szegény kölyökkorú macska egyetlen pici lábacskáját sem merte kidugni a lakásból. Egész nap őt dédelgettük, nyugtatgattuk. Nekünk ez volt az esztendő utolsó napja.

Hát itt vagyok újra. Hosszú volt a kihagyás, hiányzott ez az oldal. Téma volt bőven, csak idő nincs elegendő. Szerencse, hogy a madaraim itt vannak akkor is, ha éppen nem írok róluk.

Tulajdonképpen kevesebb megfigyelésre volt lehetőségem, mint eddig. A madarak délelőtt jönnek enni, én pedig zömmel dolgozom olyankor. Most megint téli szünet van, itthon vagyok, és gyakkran kinézek az ablakon.

Újítottam is, eddig csak cinkegolyók voltak, néha szalonna (amiért persze a nálam hozzáértőbbektől kaptam is rendesen), most pedig fabrikáltam egy madáretetőt is. Persze ne gondoljatok valami csuda ácsmunkára, csak egy flakonba vágtam ajtót, elhelyeztem benne az aprószemű feketeszotyit és felakasztottam a fára.

Nehezen szoktak hozzá a madarak, folyton mozog, meg nagydarab és ismeretlen is. De azért csak kíváncsiak voltak, hogy vajon mi lehet benne. Azóta egyesével szedik ki a szemet belőle, elrepülnek vele, aztán jönnek a következőért. Szóval munkás számukra így az evészet.

De a tapasztalatom az, hogy nemcsak a cinkéknek túl munkás mindig újra rárepülni, hanem nem is igazán praktikus. Legalábbis az udvarunkban folyton belefújja a havat a szél. Az ázott mag pedig nem finom.

Mégiscsak ki kell tanulnom az ácsmesterséget...

 Megint sokára írok újabb bejegyzést ide. Szégyellem, de annyi mindenösszejön, és mindig időből van a legkevesebb.

Persze a madárbambulásokat folyamatosan elkövetem azóta is. Nagy örömöt okoz a családomnak is, amikor egész nyáron a konyhaablakból nézhettük-hallgathattuk a cinkecsaládok trillázását. A szajkók továbbra is vidámparknak nézik a kertünket: ami csak feltalálható benne, azt körbejátsszák.

Persze hiányaink is voltak az elmúlt időszakban. Nem jöttek az őszapók, és elmaradtak a barátcinkék. Úgy sejtem, hogy vándorlásukban most éppen nem jártak felénk, vagy olyan időben, amikor nem láthattam őket. A törpeharkályt most csak egymagában láttam a telefonoszlopon, az utca túloldalán.

Viszont időnként vendégfellépést tart az orgonásban egy pacsirta. Mondjuk, csak gondolom, hogy az lehet, mert még csak az ágakon át láttam. Csak hallva simán csörgőkígyónak hittem, ami persze butaság.

Az őszhöz tartozik az a megfigyelés, hogy eddig szeptember végén, október elején láthattuk a vadlúdcsapatokat felettünk dél felé repülni. Idén Mikulás napján láttam az eddig egyetlen csapatot. Ezek szerint nem csak nálunk volt enyhe az ősz, hanem északon is, ahonnan jönnek.

Tegnap leesett az első hó. A cinkék két hete pörölnek velem, mert még mindig nem tettem ki az ennivalójukat. Mennem kell cinkegolyót szerezni.

Óriási köszönet annak a hűséges látogatómnak, aki néhány naponta felkeresi ezt az oldalt, talán reménykedve, hogy született végre újabb olvasnivaló. Köszönöm! Talán egyszer ír egy választ is, hiszen ő is biztosan lát madarakat...

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innen, a nagy jegenyén túl, élt egyszer egy szarka. Idejében kelt ki a tojásból, a szülei gazdagon táplálták, megfelelően növekedett. Amikor kellett, kiröpült a fészekből, és önálló életet kezdett. Enyhe volt a tél, sok ennivalót nyújtva a szarkának. Ahogy kitavaszodott, párra lelt, hiszen ez a természet rendje. Immár közösen kiválasztották a megfelelő útmenti fát, és építettek egy csinos fészket. Zömmel gallyakból, de mindent beleépítettek, amit a környéken találtak (például egy barna cipőfűzőt is). Hamar elkészültek, és a tojásrakásra sem kellett sokat várni. A fiókák kikeltek, majd kirepültek. Majd a második fészekalja is kirepült. Jó ideig sok szarka volt a környéken, de télre már csak a szülőpár maradt.

A tél ismét enyhe volt, sok élelmet találtak a szarkák. Persze azért szorgalmasan látogatták a környező házakat is, hiszen a kutya-macska szárazeledelnek nem lehet ellenállni.

Az első melengető napsugarak hatására a szarkapár kiválasztotta a megfelelő fát, és megkezdődött a fészeképítés. Igen ám, de az idő még csalóka volt, hideg napok jöttek. Valamint egy csapat vetési varjú, akik csak most fedezték fel az eleségben bővelkedő területet. A szarkapár védte a lakóhelyét, de egyenlőtlen volt a küzdelem, a varjak maradtak. Így a szarkáknak kellett volna odébbállni. De a fészek már félig készen állt, és rohamosan közeledett a tojásrakás ideje. Nem tudták volna máshol felépíteni a fészküket.

Nem mentek hát sehová, tovább építkeztek, bár az építési tervet alaposan átdolgozták. A nyitott, mélytányér formájú fészek napról napra tömörebb, zártabb és fedett lett. Az oldalán hagytak egy kis nyílást, ott lehet ki-be közlekedni. A varjak pedig békén hagyják a párost, hiszen nem látnak "fészket" sehol.

Persze, így már csak a szarkák tudják, hogy van-e tojás a fészekben.

Így volt, mese volt? Aki nem hiszi, utánajárhat.

Tulajdonképpen ebben a jeges, hol napsütéses, hol hóeséses időben jutott eszembe ez a tavalyi történet. Mégpedig onnan, hogy a világválság a családomat is elérte. Vagyis idén nem megyünk nyaralni, ez már biztos.

De tavaly voltunk. Közös életünkben először, és a Balatonnál. Egészen pontosan Balatonszéplak-Felsőn, egy hétig. Szerencsések voltunk, strandidő is volt. Ez a történet is a strandon esett meg velünk.

Biztosan tudjátok, hogy a Balatonban sok helyen élnek hattyúk. Keresik az emberek közelségét, mert ez élelmet jelent számukra. Széplakon is éldegél egy hattyúcsalád, a vitorláskikötőnél. Szép napos reggelen mentünk a strandra, a vitorláskikötő utáni első lépcső lett a törzshelyünk, ott kevés fürdőző szokott lenni. A kikötőnél láttuk a hattyúcsaládot, kigyönyörködtük magunkat, mert a felnőtt madarak csodaszépek közelről, a fiókák pedig valóban olyanok, mint a mesében: rút kiskacsák. Persze szörnyülködnivaló is akadt. Egy kétévesforma kislány mindenáron ki akarta fogni az egyik fiókát egy merítőszák segítségével. A szülők meg csak nevettek. Aztán meg alig tudtak elszaladni, amikor az apahattyú megunta a dolgot, és kétméteres szárnyfesztávval nekik rontott.

Aztán szépen elballagtunk a törzshelyünkre az első lépcsőhöz. Víz, úszógumi a lányoknak, strandlabda, napozás, aztán megint víz. Én már a parton voltam, amikor egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a hattyúcsalád szép libasorban kiúszik a kis nádasból. Elöl a papa, utána sorban a négy szürke pelyhes fióka, leghátul a mama. És ott a nádas szélén nekiálltak fürdőzni. A papa-mama előmosakodott, a fiókák pedig szorgalmasan utánozták a látottakat. Én pedig csak néztem őket, mert nagyon városi lévén ilyet még nem láttam. Aztán egyszercsak elfelejtettem levegőt venni! Ugyanis felfedeztem, hogy három nagyon ismerősnek tűnő emberfej közeledik a hattyúkhoz. A két lányunk és a párom volt, szép lassan odaóvatoskodtak hozzájuk, 8-10 méterre. A hattyúk pedig csak mosakodtak, tollászkodtak tovább. Hosszú perceken át! Aztán méltóságteljesen visszaúsztak a nádasba. Álltam a parton, hüledeztem, és csak a szememmel tudtam fényképezni.

Hosszú lett a történet, de örülök, hogy végre leírtam.

Régen írtam utoljára. Szerencsére csak az írásról feledkeztem el, a madarakról nem. A nagyon hideg napokra sikerült élelemről is gondoskodnom: csemegézhették a kedvenc mogyorófürtöt.

Cinkegolyó helyett először szotyit szórtam ki, de a madárkák hozzá sem nyúltak. Hiába, no, csak fejjel lefelé lógva esik jól! Így hát szereztem golyókat, hadd lakmározzanak. Mivel a két cinkecsapat csakis egyidőben jön enni, az élelem mellé a bunyó is garantált.

Múlt héten hétfőn fedeztem fel, hogy a szarkapár már a fészkét építi a közeli jegenyefa csúcsára. Néhány nappal később pedig két csapat vadludat láttam észak felé repülni.

A legfrissebb élményem pedig, hogy ma végre választ kaptam arra a kérdésemre, hogy hol voltak eddig a barátcinkék. Az utcánk végében figyelhettem meg egy nagyobb csapatukat, amint éhesen végigportyázták a fákat, bokrokat. Tehát jól gondoltam, átutazóban vannak csak nálunk, tavaly is ilyenkor láttam őket. Valószínűleg ők is északabbra vonulnak.

Úgy gondolom, hogy a fentiek alapján minden kétséget kizáróan kimondható: Jön a tavasz!

Már csak az a kérdés, mikor ér ide?

Olyan ez a cím, mint egy időjárás-jelentés. De ez nem akkora baj, hiszen itt az ideje, hogy ősz legyen.

Egész nyáron nem tudtam írni a kertjáró madaraimról, mert nem igazán volt időm. Ezt nagyon sajnálom, mert azért sok minden történt velük. Az érdekesebbjét visszamenőleg azért szívesen elmesélem.

Viszont amint bejöttek a csípős reggelek, mindkét cinkecsapat itt veszekszik a konyhaablak alatt, merthogy még nem tettem ki a cinkegolyókat. Így kénytelenek minden nap alaposan végigbogarászni a fákat, merthogy még azért van ott mit enni.

Kíváncsi vagyok, hogy az idei télen bővül-e a megfigyelt madárcsapat. Eddig ugyanis minden évben egyre több fajta madár jön.

Beszámolok róla.

Bárki bármit is mond, bármilyen zord zegernye időjárás van, itt a tavasz!

Hétfőn megérkezett az első fecske. Alapos terepszemlét tartott, és közben egyfolytában fecserészett. Tegnap még egyedül vadászta a vihartól megzavarodott rovarokat, de ma már hárman tartottak röpbemutatót.

Persze a fecskék nélkül is tudjuk, hogy tavasz van. A szárnyas nép ezerrel építi a fészkeket. Az útmenti jegenyében elkészült a harkályodu.

És ezek mind-mind láthatóak, csak egy kicsit felfelé kell tekinteni. Ja, és kiszállni az autóból.

Tegnap megérkezett a hím gólya!

Nem Darányba, nem az Alföldre, hanem ide Budapest XXIII. kerületébe!

Ez számomra szenzáció, hiszen nem gondoltam volna, hogy itt valaha is látok az Állatkerten kívül gólyát. Azt tudtam, hogy énekesmadarak vannak a környéken, bár nem láttam őket. Most pedig naponta jönnek enni, végigbogarásszák a gyümölcsfákat, és gyönyörűen énekelnek. Vihar után népszámlálást tartok, aggódom, ha valamelyik páros nem mutatkozik (merthogy párban járnak), és mosolyog a lelkem, miközben figyelem őket a konyhaablakból.

Új fejlemények is vannak. A mátyásmadár eddig egyedül volt. Néhány napja elhozta a párját is, a diófáról szemlélték a kertet. A közepes méretű tarkaharkály szintén talált magának párt, már ketten szorgoskodnak a fákon. Titkon abban reménykedek, hogy a szaporulatokat is megszámolhatom. A széncinkék ugyanis elhozták a fiókákat tavaly nyáron.

Az őszapó-pár folyamatosan jön enni, napjában kétszer is. Már az ő dalukat is megismerem.

A barátcinkéket viszont hiába várom. Lehet, hogy csak telelni voltak itt?

Mielőtt sokan félreértenék, a madárnépet számlálom.

Vasárnap szélvihar söpört végig az országon, és ebből a mi kertecskénk sem maradt ki. Nálunk délután kezdődött, éjszaka is zengett-zúgott minden (főképpen a szomszéd palakerítése). A reggeli látvány leginkább a tájkép csata után címmel jellemezhető. Ami mozdítható volt, az szanaszét hevert a kert legkülönbözőbb pontjain. Persze a madáreleség is lepotyogott az orgona ágairól. Az idő lecsillapodott, renováltam a portát, a faggyúgolyók i s visszakerültek az ágakra. Viszont madarak nem jöttek. Egy nap, két nap, senki sem jött. Már komolyan kezdtem aggódni.

Tegnap hallottam először a széncinkéket, de látni nem láttam őket. Viszont felfedeztem, hogy az énekük alapján meg tudom különböztetni a két cinkefajt!

Ma viszont teljes a siker! Reggel jöttek a kékcinkék, és délelőtt 5 őszapó lakmározott, szokásuk szerint fejjel lefelé. Párom mesélte, hogy késő délután újra jöttek. Ebből azt gondolom, hogy nagyon éhesek lehettek, vagyis valószínűleg nem igazán röpködtek, amíg bizonytalan volt az időjárás.

Már csak a barátcinkék hiányoznak...

Néhány nappal karácsony előtt, már a sütés-főzés kellős közepén, egyszercsak éktelen ribillióra lettem figyelmes. Kirontottam a konyhába, merthogy onnan jött a csicsergés, és az ablakon kinézve azt láttam, hogy nyolc kismadár (nem volt könnyű, de megszámoltam őket) püföli a cinkegolyókat és egymást. Ez utóbbit azért, mert ennyien nem fértek el a másfél golyón. Levegőt sem mertem venni, mert őket még nem láttam itt. Sőt, tős-gyökeres városi lévén még egyáltalán nem láttam ilyen madarat. Néhány perc alatt elfogyott az ennivaló, és a csapatnyi madárka elrepült. Megrohamoztam a madárhatározómat, és rövid lapozgatás után megállapítottam, hogy őszapó nevű madarak látogattak meg minket, bizonyságul arra a véleményemre, hogy évről évre több látogatója van a kertünknek.

A két ünnep között aztán újabb kellemes meglepetésben volt részem. Egyik délelőtt ismeretlen füttyszót hallottam. Illetve hallottam már máshol, csak a kertünkben még soha. Vártam, hátha... Igazam lett, egyszercsak megjelent az ágakon a füttyszó gazdája, ráadásul nem is egy, hanem egy pár. Ők jóllaktak, én pedig figyeltem. Azután ismét belebújtam a madárhatározóba. Barátcinke a legújabb látogató!

Azóta is rendszeresen jön mindkét kiscsapat. Ma például egyszerre jött reggelizni a két barátcinke és két őszapó. A leggombócabb kékcinke meg tiszta rosszul volt, nem akart osztozni az eleségen.

Nagy öröm megfigyelni őket, és hallgatni a reggeli utáni koncertet. Szerencsére már a két lányomat is megfertőztem ezzel.

A karácsonyi előkészületek idejére megérkezett a hideg idő is. Ilyenkor a madárnép bajban van, mert a repüléshez rengeteg energiára van szükség, a rovarok pedig már eltűntek. A cinkék például ilyen időben szinte hajnaltól alkonyatig egyfolytában esznek.

A madarakhoz nálamnál sokkal jobban értők ilyenkor azt javasolják, hogy a cinkegolyó és a mogyorókalács mellé tegyünk az etetőhelyre szalonnát is, mert ugye az tömény zsír, vagyis tömény energia. Az pedig a madarak számára szinte azonnal hasznosítható.

Tehát megrohamoztam a hentest szalonnaügyben. Nem egyszerű a dolog, mert azért nem jó ám akármilyen szalonna! Lehetőleg ne legyen húsos, mert azt nem eszik a cinkék. Nem válogatósak, csak az számukra nem emészthető. Tehát kenyérszalonna kell! Ez azért jó, mert ezen a környéken ritka, mint a fehér holló. Viszont szerencsém van, mert segít az ünnepi készülődés, a hentes is felhalmozta a készleteket. Már csak arról kell meggyőznöm, hogy nekem a spárgás végéből kanyarítson egy darabot, mert így megspórolom a lyukasztást. Némi szócsata és pluszvásárlás után megköttetik az üzlet, és én boldogan viszem haza a spárgás szalonnavéget.

Karácsonyi meglepetésként kiakasztottam tehát a kiválasztott ágacskára. Néhány nap alatt kiderült, hogy a kékcinkék nem foglalkoznak a szalonnával, nem szeretik, ha zsíros a lábuk. A széncinkék bezzeg nem győzik egymást letuszkolni a csemegéről!

Először arra gondoltam, hogy érkezési sorrendben mesélek a hozzánk járó madarakról. Amikor utánaszámoltam, hogy kikről is kellene írnom, rájöttem arra, hogy nem lesz jó így. Tavaszig írhatnám a történeteket, mire a legutolsó látogatóig eljutnék. Ezért megfordítom a sorrendet, és most a legutolsóról mesélek először. Aztán persze jönnek a többiek is.

Négy éve járunk iskolába, reggelente mindig ugyanazon az útvonalon. Nem túl forgalmas az út, a kertes házak között vezet, mindig madárcsicsergésben loholtunk az iskoláig. Elérkezett a tél eleje, a fák lehullatták leveleiket, egyre hidegebb lett. És egy reggel, ahogy szokás szerinr siettünk az iskolába, gyors kopogásra lettünk figyelmesek. Addig tekergettük a nyakunkat, amíg megtaláltuk a kopogtatót. Egy udvarban jónéhány magas, öreg jegenyefa állt, az egyiken felfedeztük a tirke-tarka kopogó madarat. Azt tudtuk, hogy harkályt keresünk, csak azt nem tudtuk, hogyan néz ki. Én addig egyszer láttam harkályt, de az zöld volt, az állatkertben pedig apukám madárfóbiája miatt a madárházat mindig kihagytuk. Ezért aztán jó alaposan megnéztük magunknak, el is késtünk kicsit. De azóta minden télen szinte minden nap látjuk őt, már párja is van. Még mindig ugyanazt a jegenyét kopogtatják, vagyis sok lakója van a fának.

Néhány napja történt, hogy az udvarunkat átszelve felfigyeltem az ismerős kopogtatásra. A harkály volt, most egész közelről megmutatta magát, ahogy végigkopogtatta a kajszifánk csonkolt, élettelen törzsét. A mérete és színezete alapján most már tudom, hogy kis fakopáncshoz van szerencsénk. Ő a legújabb vendége a mi madárbarát kertünknek.