Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innen, a nagy jegenyén túl, élt egyszer egy szarka. Idejében kelt ki a tojásból, a szülei gazdagon táplálták, megfelelően növekedett. Amikor kellett, kiröpült a fészekből, és önálló életet kezdett. Enyhe volt a tél, sok ennivalót nyújtva a szarkának. Ahogy kitavaszodott, párra lelt, hiszen ez a természet rendje. Immár közösen kiválasztották a megfelelő útmenti fát, és építettek egy csinos fészket. Zömmel gallyakból, de mindent beleépítettek, amit a környéken találtak (például egy barna cipőfűzőt is). Hamar elkészültek, és a tojásrakásra sem kellett sokat várni. A fiókák kikeltek, majd kirepültek. Majd a második fészekalja is kirepült. Jó ideig sok szarka volt a környéken, de télre már csak a szülőpár maradt.
A tél ismét enyhe volt, sok élelmet találtak a szarkák. Persze azért szorgalmasan látogatták a környező házakat is, hiszen a kutya-macska szárazeledelnek nem lehet ellenállni.
Az első melengető napsugarak hatására a szarkapár kiválasztotta a megfelelő fát, és megkezdődött a fészeképítés. Igen ám, de az idő még csalóka volt, hideg napok jöttek. Valamint egy csapat vetési varjú, akik csak most fedezték fel az eleségben bővelkedő területet. A szarkapár védte a lakóhelyét, de egyenlőtlen volt a küzdelem, a varjak maradtak. Így a szarkáknak kellett volna odébbállni. De a fészek már félig készen állt, és rohamosan közeledett a tojásrakás ideje. Nem tudták volna máshol felépíteni a fészküket.
Nem mentek hát sehová, tovább építkeztek, bár az építési tervet alaposan átdolgozták. A nyitott, mélytányér formájú fészek napról napra tömörebb, zártabb és fedett lett. Az oldalán hagytak egy kis nyílást, ott lehet ki-be közlekedni. A varjak pedig békén hagyják a párost, hiszen nem látnak "fészket" sehol.
Persze, így már csak a szarkák tudják, hogy van-e tojás a fészekben.
Így volt, mese volt? Aki nem hiszi, utánajárhat.
