Néhány nappal karácsony előtt, már a sütés-főzés kellős közepén, egyszercsak éktelen ribillióra lettem figyelmes. Kirontottam a konyhába, merthogy onnan jött a csicsergés, és az ablakon kinézve azt láttam, hogy nyolc kismadár (nem volt könnyű, de megszámoltam őket) püföli a cinkegolyókat és egymást. Ez utóbbit azért, mert ennyien nem fértek el a másfél golyón. Levegőt sem mertem venni, mert őket még nem láttam itt. Sőt, tős-gyökeres városi lévén még egyáltalán nem láttam ilyen madarat. Néhány perc alatt elfogyott az ennivaló, és a csapatnyi madárka elrepült. Megrohamoztam a madárhatározómat, és rövid lapozgatás után megállapítottam, hogy őszapó nevű madarak látogattak meg minket, bizonyságul arra a véleményemre, hogy évről évre több látogatója van a kertünknek.
A két ünnep között aztán újabb kellemes meglepetésben volt részem. Egyik délelőtt ismeretlen füttyszót hallottam. Illetve hallottam már máshol, csak a kertünkben még soha. Vártam, hátha... Igazam lett, egyszercsak megjelent az ágakon a füttyszó gazdája, ráadásul nem is egy, hanem egy pár. Ők jóllaktak, én pedig figyeltem. Azután ismét belebújtam a madárhatározóba. Barátcinke a legújabb látogató!
Azóta is rendszeresen jön mindkét kiscsapat. Ma például egyszerre jött reggelizni a két barátcinke és két őszapó. A leggombócabb kékcinke meg tiszta rosszul volt, nem akart osztozni az eleségen.
Nagy öröm megfigyelni őket, és hallgatni a reggeli utáni koncertet. Szerencsére már a két lányomat is megfertőztem ezzel.